Sötét tónusú, elegáns ruhákat viselő nők, méltóságteljes platánfák, szomorú hegedűszó, a játszóterek előtt pedig a tábla: „zona infantil”. Mintha valami szürreális művészfilm forgatására érkeztem volna: a madridi utcák dekoratív, kissé patetikus díszletnek tűnnek, a sugárutak mentén monumentális épületek és hatalmas, fényűző barokk szállodák; az aluljárókban pedig kartonpapír ágyon szuszogó, hálózsákjukba vackolódott hajléktalanok.

P-fejléc

Madrid szégyelli ezt a szociális szépséghibát, s úgy tesz, mintha nem is érintené a válság. Pedig érinti: Spanyolországban óriási a munkanélküliség, a 25 éven aluli fiatalok több mint ötven százalékának nincs állása, s többségükben otthon laknak, a szüleiknél. De aki csak egy-két napot tölt itt, nem érzékeli a hanyatlást. A melankólia diszkrét bája ez, mindenki választékosan öltözködik, a tabernák zsúfoltak, alkonyatkor pedig madridi randizók sétálnak kéz a kézben, kipirult arccal a Plaza Mayor árkádjai alatt.

Senki sem siet. Hová is sietne? A madridiak ráérnek. Kirakatokat néznek, cigarettafüstöt eregetnek. Mintha az egész hatmilliós városban én lennék az egyetlen, aki határozott, gyors léptekkel közlekedik. Persze, hiszen célom van. Előbb Valdebebasba utazom, a Real Madrid utánpótlásközpontjába, hogy megnézzek egy U19-es meccset, amelyen tízes mezben pályára lép Zidane fia, Enzo, este pedig következhet a Real Madrid–Juventus a Bernabéuban.

P1

A műértő madridi közönség mindkét oldalon megtapsolja a szép jeleneteket, és kíméletlenül kifütyüli saját csapatát, amint Ronaldóék időhúzásba kezdenek. Néhány évvel ezelőtt még Fabio Capellót is kiutálták innen, hiába nyert bajnokságot, az óvatoskodó taktika nem jött be a helyieknek. A madridi lapok akkor azt üzenték Capellónak: „Ez a Bernabéu, uram, mi itt futballozni szoktunk!”

Másnap délelőtt metróra szállok, hogy megnézzem az Atlético stadionját. Útközben a Marcát lapozgatom, ezt a közel félmillió példányban megjelenő, vérprofi sportújságot, amely húsz oldalon foglalkozik az előző esti BL-meccsekkel, s amelynek saját, 24 órás műsorsugárzású rádióállomása is van (Radio Marca). Végignézek az utasokon, ugyanaz a leosztás, mint nálunk: tíz fiatalból kilenc az okostelefon rabja. A tizedik, egy bordó szvetteres egyetemista lány velem szemben ül, és William Blake-kötetet olvas. Megnyugtató, hogy itt is élnek emberek, bár kétségkívül mi vagyunk kihalásra ítélve, akik valahonnan a paleolitikum mélyéről maradtunk itt, könyvvel a kezünkben.

P3

Kint nagyjából annyi időm marad, hogy ránézzek a stadionra, belélegezzem a környező utcák illatát, s már indulhatok is vissza, ha el akarom érni a Puskás-szobor avatását. Másfél órát metróztam csak azért, hogy most itt álljak az utcán a szemerkélő esőben, és néhány percig bámuljam az egyébként is üres lelátókat, kívülről. Kezeltetni kellene magam.

– Doktor úr, kérem, segítsen; súlyos stadion- és meccslátogatási kényszerem van.

A különbuszra Santamaría, Amancio és Gento száll fel. Három egykori világsztár. Gento tizenkétszeres spanyol bajnok és hatszoros BEK-győztes. Együtt utazunk, megyünk Valdebebasba, ahol szobrot emelnek Puskásnak. Az ünnepségen Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke úgy beszél Puskásról és az Aranycsapatról, mint az egyetemes kultúrtörténet nagy ajándékáról. Este szurkolói fórum a Bernabéu zsúfolt különtermében, előtte rövidfilmet vetítenek, Puskás felnéz, és gólt lő bal oldali szögletből: bal külsővel betekeri. Könnybe lábadt szemmel figyelem. Balról, bal külsővel. Uramatyám! A filmnek vége, s a néhány másodpercnyi döbbent, meghatott csönd után felzúg a vastaps.

P2

 A madridiak imádták Puskást. Reggelente állítólag a taxisofőrök sorban álltak az utcán, s azon versengtek, ki viheti edzésre „Panchót”. Azt beszélik, abban a híres Realban ő volt az egyetlen, aki a zuhanyzóban a lábfején állította meg a feldobott szappant. S hogy a győztes meccsek után magyar nótákat énekelt, és gyakran elsírta magát az öltözőben, annyira fájt neki, hogy a magyar nézők nem láthatják, amint ő, a kispesti vagány hétről hétre gólokat lő a világ legjobb csapatainak.

Hogy kihez hasonlítható, Gerd Müllerhez vagy Cristiano Ronaldóhoz? Amancio, az egykori csapattárs tiltakozik. – Már a felvetés is fáj – mondja. – Hogyhogy kihez? Puskás zseni volt. Egyszeri és megismételhetetlen…

 Jó lenne még néhány napig itt maradni, céltalanul csellengeni a madridi utcákon, ráérősen, nem sietve; délelőttönként Marcát olvasni egy parkban; ebédre paellát rendelni Puskás törzshelyén, a Chiquifruban, és zamatos navarrai vörösbort kortyolni hozzá; este halk, finom dzsessz-szólamokat dúdolni magunk elé a Café Central félhomályában; hétvégén pedig beülni egy meccsre a Vicente Calderónba vagy a Bernabéuba, egészen föl, a kakasülőre, onnan hallgatni a stadion moraját, s közben így imádkozni: Istenem, add, hogy egyszer még láthassak egy Puskás Öcsit ebben az életben!

Gazdag József, Focitipp, 2013. október 29.

További hírek:
Bezárás