Sötét tónusú, elegáns ruhákat viselő nők, méltóságteljes platánfák, szomorú hegedűszó, a játszóterek előtt pedig a tábla: „zona infantil”. Mintha valami szürreális művészfilm forgatására érkeztem volna: a madridi utcák dekoratív, kissé patetikus díszletnek tűnnek, a sugárutak mentén monumentális épületek és hatalmas, fényűző barokk szállodák; az aluljárókban pedig kartonpapír ágyon szuszogó, hálózsákjukba vackolódott hajléktalanok.

P-fejléc

Madrid szégyelli ezt a szociális szépséghibát, s úgy tesz, mintha nem is érintené a válság. Pedig érinti: Spanyolországban óriási a munkanélküliség, a 25 éven aluli fiatalok több mint ötven százalékának nincs állása, s többségükben otthon laknak, a szüleiknél. De aki csak egy-két napot tölt itt, nem érzékeli a hanyatlást. A melankólia diszkrét bája ez, mindenki választékosan öltözködik, a tabernák zsúfoltak, alkonyatkor pedig madridi randizók sétálnak kéz a kézben, kipirult arccal a Plaza Mayor árkádjai alatt.

Senki sem siet. Hová is sietne? A madridiak ráérnek. Kirakatokat néznek, cigarettafüstöt eregetnek. Mintha az egész hatmilliós városban én lennék az egyetlen, aki határozott, gyors léptekkel közlekedik. Persze, hiszen célom van. Előbb Valdebebasba utazom, a Real Madrid utánpótlásközpontjába, hogy megnézzek egy U19-es meccset, amelyen tízes mezben pályára lép Zidane fia, Enzo, este pedig következhet a Real Madrid–Juventus a Bernabéuban.

P1

A műértő madridi közönség mindkét oldalon megtapsolja a szép jeleneteket, és kíméletlenül kifütyüli saját csapatát, amint Ronaldóék időhúzásba kezdenek. Néhány évvel ezelőtt még Fabio Capellót is kiutálták innen, hiába nyert bajnokságot, az óvatoskodó taktika nem jött be a helyieknek. A madridi lapok akkor azt üzenték Capellónak: „Ez a Bernabéu, uram, mi itt futballozni szoktunk!”

Másnap délelőtt metróra szállok, hogy megnézzem az Atlético stadionját. Útközben a Marcát lapozgatom, ezt a közel félmillió példányban megjelenő, vérprofi sportújságot, amely húsz oldalon foglalkozik az előző esti BL-meccsekkel, s amelynek saját, 24 órás műsorsugárzású rádióállomása is van (Radio Marca). Végignézek az utasokon, ugyanaz a leosztás, mint nálunk: tíz fiatalból kilenc az okostelefon rabja. A tizedik, egy bordó szvetteres egyetemista lány velem szemben ül, és William Blake-kötetet olvas. Megnyugtató, hogy itt is élnek emberek, bár kétségkívül mi vagyunk kihalásra ítélve, akik valahonnan a paleolitikum mélyéről maradtunk itt, könyvvel a kezünkben.

P3

Kint nagyjából annyi időm marad, hogy ránézzek a stadionra, belélegezzem a környező utcák illatát, s már indulhatok is vissza, ha el akarom érni a Puskás-szobor avatását. Másfél órát metróztam csak azért, hogy most itt álljak az utcán a szemerkélő esőben, és néhány percig bámuljam az egyébként is üres lelátókat, kívülről. Kezeltetni kellene magam.

– Doktor úr, kérem, segítsen; súlyos stadion- és meccslátogatási kényszerem van.

A különbuszra Santamaría, Amancio és Gento száll fel. Három egykori világsztár. Gento tizenkétszeres spanyol bajnok és hatszoros BEK-győztes. Együtt utazunk, megyünk Valdebebasba, ahol szobrot emelnek Puskásnak. Az ünnepségen Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke úgy beszél Puskásról és az Aranycsapatról, mint az egyetemes kultúrtörténet nagy ajándékáról. Este szurkolói fórum a Bernabéu zsúfolt különtermében, előtte rövidfilmet vetítenek, Puskás felnéz, és gólt lő bal oldali szögletből: bal külsővel betekeri. Könnybe lábadt szemmel figyelem. Balról, bal külsővel. Uramatyám! A filmnek vége, s a néhány másodpercnyi döbbent, meghatott csönd után felzúg a vastaps.

P2

 A madridiak imádták Puskást. Reggelente állítólag a taxisofőrök sorban álltak az utcán, s azon versengtek, ki viheti edzésre „Panchót”. Azt beszélik, abban a híres Realban ő volt az egyetlen, aki a zuhanyzóban a lábfején állította meg a feldobott szappant. S hogy a győztes meccsek után magyar nótákat énekelt, és gyakran elsírta magát az öltözőben, annyira fájt neki, hogy a magyar nézők nem láthatják, amint ő, a kispesti vagány hétről hétre gólokat lő a világ legjobb csapatainak.

Hogy kihez hasonlítható, Gerd Müllerhez vagy Cristiano Ronaldóhoz? Amancio, az egykori csapattárs tiltakozik. – Már a felvetés is fáj – mondja. – Hogyhogy kihez? Puskás zseni volt. Egyszeri és megismételhetetlen…

 Jó lenne még néhány napig itt maradni, céltalanul csellengeni a madridi utcákon, ráérősen, nem sietve; délelőttönként Marcát olvasni egy parkban; ebédre paellát rendelni Puskás törzshelyén, a Chiquifruban, és zamatos navarrai vörösbort kortyolni hozzá; este halk, finom dzsessz-szólamokat dúdolni magunk elé a Café Central félhomályában; hétvégén pedig beülni egy meccsre a Vicente Calderónba vagy a Bernabéuba, egészen föl, a kakasülőre, onnan hallgatni a stadion moraját, s közben így imádkozni: Istenem, add, hogy egyszer még láthassak egy Puskás Öcsit ebben az életben!

Gazdag József, Focitipp, 2013. október 29.

Szeretnéd, ha saját véleményed is megjelenne nálunk? Kattints ide és tudj meg többet
További hírek:
Bezárás