Szeretném a legelejéről kezdeni a történetet. Február 13-án, az Atlético lemosása után írtam először a Pena Madridista Vikingos Blancos elnökének, hogy szeretnék igényelni egy jegyet az áprilisi kupadöntőre. A csoport összesen három jegyet kért, és az igénylés leadása után sorra jöttek a különböző rémisztőbbnél borzasztóbb hírek, hogy a Mestalla nem elég nagy, kevés jegy áll rendelkezésre, el fogják kapkodni előlünk mindet. Túl sok esélyt tehát senki nem látott arra, hogy megkapjuk azokat a bizonyos belépőket, ám végül idegtépően hosszadalmas hetek után kiderült, hogy mégis tudnak rendelkezésünkre bocsátani három darab jegyet a Királyi klub képviselői, igaz végül közülük csak kettő lelt Viking-gazdára.

A következő fejfájást a jegyek postázása jelentette, ugyanis a lakcímemre nem tudtam kérni, mert a döntő előtti hét hétfőjén kaptuk meg a pozitív választ a jegyekkel kapcsolatban, nekem pedig két nappal későbbre már egy körutazás be volt tervezve, aminek a vég- és tetőpontja Valencia volt. A bonyodalmat az okozta tehát, hogy a stadionnál nem lehetett átvenni a jegyet, a saját lakcímemre pedig butaság lett volna kérni, mivel nem tudtam volna átvenni, úgyhogy hosszas idegeskedés és fejtörés után végül is egy ismerősöm velem tartott a meccsre és az ő címére kaptuk mind a két jegyet.

A bevezető után ugorjunk végre a meccsnapra. Április 16-a, szerda, verőfényes napsütés Valenciában. Körülbelül délben indultam szétnézni a városban kicsit, az utamat természetesen a Mestalla stadion körbesétálásával kezdtem. A két csapat ereklyéit áruló standok már álltak, de emberek még csak alig-alig voltak a stadion körül, bár így is sikerült belefutnom valakibe, aki szerette volna megvásárolni a jegyemet. Természetesen semmi pénzért nem volt eladó.

A stadiontól elkezdtem sétálni, a terv az volt, hogy végigmegyek az egyetem mellett, ki a tengerpartra, onnan pedig a parkba, ahol a Real Madrid szurkolók gyülekeztek. Körülbelül 10 perc sétálás után rá kellett jönnöm, hogy nem ez volt a legfényesebb terv, ugyanis valamiért folyamatosan Barca mezes alakok jöttek velem szembe hatalmas csoportokban. Az első egy-két alkalommal még arra gondoltam, hogy a valenciaiak ennyire szeretik a katalánokat, ez egyébként részben igaz is, de a valóság az volt, hogy az egyetem mellett gyülekeztek a Barcelona szurkolói, én pedig halál nyugodtan sétáltam el mellettük. Itt sokat nem időztem, kinéztem a tengerpartra, ahol szintén mindenfelé mezes csoportokba futottam, az egész város kupalázban égett, mindenhol szurkolók voltak, énekeltek, egy perc nyugalom nem jutott Spanyolország harmadik legnagyobb városának.Clásico (30) Egy kis sütkérezés után elindultam a parkba, ahol a Real szurkolók gyülekeztek. Rengeteg ember volt itt, mindenféle programokat szerveztek, ki lehetett próbálni a Fifa 14-et Xbox One konzolon, illetve először egy DJ zenélt, majd egy koncert vette kezdetét a sátron belül, kívül pedig a szurkolók maguknak teremtették meg a hangulatot, énekeltek, táncoltak és söröztek, nagyon jó kedvvel várta mindenki a találkozót. Én mégis kicsit aggódtam, mert a jegyek még mindig nem voltak nálam, és az ismerősömet sehol sem találtam, pedig megbeszéltük, hogy a parkban találkozunk. Felhívtam, és mondta, hogy út közben csatlakozott egy hatalmas szurkolói sereghez és egy hotel előtt várnak, valószínűleg a játékosokra. Természetesen egyből odarohantam, és végig is vártuk ahogy végre kijöjjenek a játékosok a hotelből és felszálljanak a csapatbuszra, hogy onnan meginduljanak a Mestallába. Néhány „tősgyökeres szurkoló” nem igazán bírta a várakozást és fütyülni kezdtek, de szerencsére ezek a kisebbséghez tartoztak. Aztán végre tényleg kijöttek a játékosok, felszálltak a buszra. Hatalmas tömeg vette körül őket. A busz csigalassúsággal elindult, a szurkolósereg pedig utánuk. A buszról a nézőket fürkésző Pepe tekintetét sikerült elkapnom, aki nevetve nézett rajtunk végig, érezte és átérezte a szurkolók szeretetét, ez tisztán látszott rajta.

Szóval a buszt követve mi is szépen megindultunk a stadion felé. Az utcát elözönlötték a Real szurkerei, csodálatos látvány volt. Azt az alig párszáz métert, amit a stadionig kellett megtenni, csigaléptekben, nagyjából fél óra alatt tettük meg, de egy pillanatig sem volt unalmas, mindenki énekelt, ugrált, éltette a Real Madridot… aztán egy összekötő úthoz érve megláttuk a rivális éltetőit, akik a párhuzamos úton haladtak. Zúgott is a „Puta Madrid” az egyik oldalról, és természetesen ment is a választ: „Puta Barca, Puta Catalunya!”

Clásico (38)Ezt követően végül bejutottunk a stadionba, 15-ös szektor, első sor, 20-as szék jutott nekem, ami bár igen jelentéktelen dolognak tűnhet, számomra nagy dolog volt, hiszen Iker mellett az idei keretből Jesé, a tavalyiból pedig Gonzalo Higuaín volt a legnagyobb kedvencem. Szóval szépen komótosan elfoglaltuk a helyünket a stadionban, csodáltuk hogy milyen tökéletes helyre szólnak a jegyek, bár nagyjából a sarokban ültünk, de nagyon közel a pályához, és tökéletesen látni lehetett mindent. Leültünk, aztán hamarosan meg is jelentek a Királyi Gárda hálóőrei és elkezdtek bemelegíteni, nem sokkal később pedig a mezőnyjátékosok is megjelentek. A kezdő igen tetszetős volt, a Casillas – Coentrao, Ramos, Pepe, Carvajal – Xabi, Modric, Isco – Di María, Benzema, Bale soron semmit nem változtattam volna, persze nyilván Cristiano és Jesé hiányoztak, de már korábban tudni lehetett, hogy sajnos esélytelen a pályára lépésük. A mérkőzés kezdete már nagyon közel volt, a stadion mégis elég üresnek tűnt, de persze a meccs kezdetére már majdnem teljesen megtelt a Mestalla, bár azért lehetett felfedezni itt-ott üres székeket.

Apró érdekesség, hogy a jegyet ugyebár gyakorlatilag közvetlenül a Real Madridtól vettem meg, tehát a szektorban mindenki Real Madrid szurkoló volt… kivéve azt a nagyjából 8-10 éves kis srácot, aki épp mellettem ült Santi névvel ellátott Barca mezében, Barca sálát szorongatva. A gyerek hatalmas jelenség volt, egy Real szurkoló barátja és annak az apukája hozta el őt a meccsre. Nagyjából 10 évesen elég bátor volt ahhoz, hogy felvállalja a saját csapatát és beüljön pár ezer madridista közé és a saját csapatát éltesse. Bevallom, eleinte picit zavart, hogy ott ültem több ezer madridista között, és mégis egész meccsen hallottam egy élesen visító hangot, rikácsolni, hogy „Barca, Barca, Barca!”, de hamar tisztelni kezdtem a srácot, amiért ilyen lelkesen éltette saját csapatát, annak ellenére, hogy körülötte mindenki próbálta őt elnyomni, és mindenki a másik csapatnak szurkolt. Persze azért a Realos zászlómmal ahogy csak tudtam, igyekeztem kitakarni azt a csúnya vörös-kék sálat, amit lobogtatott, de amúgy nagyon szimpatikus volt a kölyök.

dimariaA mérkőzés tökéletesen kezdődött, már a 11. percben vezetést szerzett a mi Angyalunk. A stadion szinte felrobbant, óriási volt a hangulat előtte is, már órákkal a meccs előtt is, de ami ekkor történt, az tényleg leírhatatlan. Szenzációs volt. Szegény mellettem ülő kis srác elszomorodott, amit persze én, meg a körülöttünk ülők közül senki sem bánt különösebben. Aztán a félidő végéig többször megduplázhattuk volna az előnyt, de ez sajnos egyszer sem jött össze. Voltak húzósabb pillanatok, illetve természetesen nem volt kellemes érzés, hogy a spori az első madridi szabálytalanságot rögtön lappal figyelmeztette, ellenben a Barcának legalább 4-5-öt el kellett követnie ehhez, pedig volt közte egy színészkedés is Bartrától épp a spori orra előtt. Viszont összességében végre meg vagyok elégedve a legnagyobb futballderbi játékvezetőjével, egyetlen komoly hiba sem rémlik tőle.

Félidőben tehát örömmel néztük az eredményjelző táblát, aztán szépen lassan megkezdődött a második játékrész is. Egyet cserélt a Barca, Carlo mesternek nem volt oka a változtatásra. A második félidő még izgalmasabbra sikeredett, mint az első, ugyanis a Barca is elkezdett focizni, mi pedig kontrákra rendezkedtünk be. Jöttek is a helyzetek a mieinktől is, a katalánoknak is volt már néhány, voltak izgalmas pillanatok. Aztán jött is az egyenlítés a 15-ös számú Bartra védhetetlen fejesét követően. Ezt követően kicsit át is vette a játék irányítását a Barca, ekkor még nagyon féltem, hogy megint elbukjuk, és az sem segített, hogy minden helyzetünket elpuskáztuk, illetve egy gólunkat is érvénytelenítettek. Egyébként fogalmam sincs, hogy miért, azóta sem néztem vissza a jelenetet.

Esemény eseményt követett, helyzet pedig helyzetet, és végre elérkeztünk Gareth Bale nagy momentumához a 83. percben. Előtte mindent elrontott az egész találkozó során, amit lehetett, de ott, akkor, 7 perccel a mérkőzés vége előtt, 83 perc fel-alá rohangálás után egy akkora sprintet vágott le, amire csak ő képes, állva hagyta a katalán hátvédet, majd köszönte szépen és befejezte egyéni akcióját (bár Coentrao labdakihozatalát is illik megemlíteni, nagyon okosan csinálta a portugál is!) Hogyha az első gólnál a leírhatatlan szóval jellemeztem a stadiont és a közönséget, akkor itt már tényleg felesleges is koptatnom a billentyűzetet, el sem lehet képzelni mit művelt a publikum madridi-érzelmű része. Mindenki ugrált, ordibált, a létező összes Real éltető rigmus felzendült. Aztán jöhettek szépen sorban Ancelotti időhúzó cseréi, ugyanis még mindhárom lehetősége megvolt. Szép sorban le is hozta Di Maríát, Iscót és Benzemát, és behozta Varanet, Illarát és Casemirót, jelezve hogy ő itt több gólt már nem akar lőni, csak azt akarja, amire én már a 11. perctől várok: hogy fújják már le és kapjuk meg a trófeát. A tökéletes tervet az Oscar díjat érdemlő brazil majdnem csúfosan tönkretette, de szerencsére csak a kapufát találta el kihagyhatatlan ziccerből, a kipattanót pedig begyűjtötte a Kapitány. Neymar helyzete alatt azért eléggé lefagyott a hangulat arra az egyetlen pillanatra, de óriási megkönnyebbülés volt, hogy Casillas begyűjtötte a labdát. Ezután nem sokkal végre lefújták a mérkőzést. Nem mondom, szívesen néztem volna még napokig is a két gigász küzdelmét, de még egyszer, ha rajtam múlik, már a 12. percben véget ért volna a találkozó. Gondolni kell a szívelégtelenséggel küszködőkre is, ugyebár…

saniker2A meccs után a katalán játékosok hamar levonultak a pályáról, ugyanúgy ahogy a szurkolóik is szinte pillanatok alatt elhagyták a stadion területét, mi pedig ahogy illik, végignéztük a játékosok önfeledt ünneplését, majd azt, ahogy San Iker 2011 után ismét magasba emeli a Spanyol Király Kupát. Ezután pedig a játékosok felkapták a kupát, a pályára rohantak vele, és szépen megmutatták nekünk, szurkolóknak, aztán pedig elkészítették a kupával pózolós képeket és bevonultak az öltözőbe, hogy szépen hazainduljanak Madridba és folytassák az ünneplést otthon maradt fanatikusaikkal a Cibeles téren.

Szóval nagy vonalakban ennyi volt az én múlt szerdai élményem. A jegy valószínűleg az egyik (ha nem a) legdrágább dolog volt, amit valaha magamra költöttem, ám imádott klubunk szeretett elnökének szavaival élve valószínűleg egyben a legolcsóbb is volt. Anyagiakban lehetetlen mérni egy klasszikus értékét, főleg ha egy ilyen izgalmas meccsről van szó, ráadásul még az a csapat is nyer a végén, akinek már oly régóta szurkolsz, aztán a hármas sípszót követően a legnagyobb kedvenced emelheti magasba a trófeát… Leírhatatlan érzés, kívánom minden madridistának, hogy éljen át hasonlókat!

További hírek:
Bezárás