Május elején megkaptam életem egyik legjobb hírét, azaz a Fehér Vikingek szurkolói egyesület, bár sok esélyt megint nem láttak rá, ismét jegyhez jutott, tehát kiderült, hogy ott lehetek a Fény stadionjában május 24-én. Élőben egy ekkora esemény pár hónapja még teljességgel lehetetlennek tűnt számomra, és nem csak azért, mert szeretett csapatom az elmúlt 12 év során nem vett részt a döntőben, hanem mert egyszerűen hihetetlennek tűnt az egész. Viszont ismét bizonyítást nyert, hogy “a lehetetlen csupán egy nagy szó, amivel a kis emberek dobálóznak.” Még egyszer szeretném megköszönni a Fehér Vikingek szurkolói csoportnak a segítséget, hogy összehozták a jegyet, továbbá az Eurolines buszjáratnak hogy eljutottam Lisszabonba, és természetesen a Real Madridnak, hogy a Bayern lemosásával igazán érdekessé tették az idei döntőt.

Május 24-én Lisszabont ellepték a spanyolok. Nyilván voltak a BL döntőn szurkolók a világ minden tájáról, de érthető módon elnyomó többségben voltak a spanyolok. A legszebb az egészben az volt, hogy Atlético és Real szurkoló nem volt elkülönítve a városban, mert nem is volt rá szükség. Én személy szerint elsétáltam egy csapat piros-fehér fanatikus előtt, és csak annyit kérdeztek tőlem mosolyogva, hogy hol vettem a sört. Egy rossz szót nem lehetett hallani egyik féltől sem, még csak provokálni sem próbált senki senkit, bár a Barcelona együttesét mindkét fél előszeretettel emlegette, nem éppen pozitív hangnemben. A madridiak büszkék voltak a városuk sikerére, és lehetnek is, idén ugyanis Madrid a futball toronymagasan kiemelkedő fellegvára volt. Az Atlético bajnok lett, a Real kupagyőztes, és az előrehozott Spanyol Szuperkupa döntőt pedig május 24-én Bajnokok Ligája címen lehetett megnézni.

Szóval az egész város nyilván BL lázban égett, viszont sehol semmi összetűzést nem tapasztaltam, pedig a metrón is együtt utazott a két szurkolósereg. Szépen bejutottunk a stadionba, elfoglaltuk a helyünk majdnem az egyik legfelső sorban, viszont így is tökéletesen látni lehetett mindent szerencsére, ráadásul pont amögé a kapu mögé szólt a jegyünk, ahol a gólok potyogtak, szóval tökéletes volt a hely.

Real Madrid - Atletico de Madrid_2014_05_24_35

HASTA EL FINAL, VAMOS REAL!”
“A végsőkig, Hajrá Real!”

A meccs kezdete előtti show-műsor alatt kezdtem felfogni, hogy én tényleg a Bajnokok Ligája döntőjén vagyok, hogy én tényleg ott tartózkodom május 24-én a Fény stadionjában, ahol a Tizedikért játszik szeretett csapatom. Aztán felcsendült a BL himnusz, majd kezdetét vehette Európa két legjobb klubcsapatának küzdelme, azaz a Madridi Derbi. Kiegyenlített mérkőzés veszi kezdetét, csak veszélytelenül tapogatózik mindkét fél. Nagyjából 10 perce mehet a meccs, és máris cserére kényszerül az Atlético – nem tudott csodát tenni Costával a szerb doktor, nagyon buta módon elpazarolt egy cserelehetőséget az Atlético. Gúnyos tapsvihar tör ki a csere hírére. Aztán Di María gólra tör, Raúl García rúgja fel hátulról, jutalma csak egy sárga kártya. „Spori, mi a piros, ha nem ez?!”

Nem sokkal később Bale labdát szerez, sprintelni kezd, ebből rossz már nem sülhet ki. Ziccerben a walesi, itt lehet a nagy pillanat! Bale 100 %-os ziccerben, tőle balra üresen Benzema 1000%-os ziccerben…Bale a lövést választja ÉS MELLÉ LÖVI! Hihetetlen mekkora hiba a brit támadótól! És ahogy a futball nagykönyvében meg van írva, ez meg is bosszulta magát mindössze néhány perccel később: Egy veszélytelen szögletet követő kavarodás után egy visszaívelt labdára borzasztóan mozdul ki San Iker. Godín átfejeli fölötte. Iker elindul visszafele, de reménytelennek tűnik – mert az is. Óriási hiba a világ legjobb kapusától. „Hát persze, egész évben hibátlanul védtél, Szent Hősünk, itt volt már az ideje ennek is…Nem baj fiúk, nyomni kell, nincs vége, nyerni kell! VAMOOOS!”

atmagol

A meccs előtt egészen eddig a momentumig tényleg csak pillanatokra villant fel előttem a vereség lehetősége, de gyorsan el is hessegettem a bűnös gondolatokat. Győzelem vagy győzelem, más opció nem létezett. Ebben a másodpercben azonban rettegni kezdtem, hogy mi van ha mégis ki lehet itt kapni. Iszonyú fájdalmas lett volna, nem akartam erre gondolni. „Gólt, gólokat kell lőni, megcsináljuk, minél előbb egyenlíteni kell, aztán bedaráljuk őket. Nem nyerhetnek, nem veszhetünk.Meg kell csinálni, miénk lesz a Tizedik, muszáj.”

Aztán az idő csak telt és nem jött a gól. Már le is fújták az első félidőt. A második félidőben kiegyenlített játék veszi kezdetét, ami azért nem jó, mert a Realnak kéne támadnia ezerrel. A közönségre nem lehet panasz, végig énekeltünk, ordibáltunk, buzdítottuk szeretett csapatunkat, gyakorlatilag az összes valaha elhangzott Real Madrid szurkolói dalt felelevenítettük, leggyakrabban azonban a “Sí, se puede” szólt, ami szó szerint annyit tesz, “Igen, lehetséges!”

SÍ, SE PUEDE!”
“Igen, lehetséges!”

Közben végre lemegy Khedira és feljön Marcelo (illetve Coentrao is lemegy és Isco is feljön, de az előbbi kettő volt a kulcs) Innentől egyértelműen átveszi az irányítást a Real. Ramos jön előre, szépen összejátszik Di Maríával a bal szélen, aztán beadja…Cristiano feje fölött és Benzema lába mellett is csak centikkel haladt el a labda. „Ez sem jött össze, megint csak pár centin múlt…Mikor jön már a gól? Gyerünk már könyörgöm, mindjárt vége.” Nem sokkal később ismét Bale kerül helyzetbe és ismét csak célt téveszt. Majd megint maga mögött hagyja a védelmet a walesi, lő! Mellé, hát persze…”Már megint te, már megint. Száz millió euró, édes jó istenem.”

Már csak 10 perc van hátra. Egyre halványabb a remény. Már csak 5 perc. Szöglet. Semmi. Szabadrúgás. Veszélytelen. Az átlag földi halandó kezdi elveszíteni a hitét és elkezd pörögni az agya kifogásokat kutatva. „Vajon miért történik ez? Miért pont most? A Fény stadionja miatt van? Cristianót soha többé nem szabad játszani engedni ezen a pályán? Vagy túl sok volt nekünk a BL-ből az 50-es években és még többet kell várnunk a következőre? Voltam már pár Real meccsen, és eddig mindegyiket nyerte a Real…talán ennek a sorozatnak is pont most kell megszakadnia?” Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben a második félidő során.

Közben letelik a rendes játékidő. 0-1. Öt perc a hosszabbítás. Öt perc, ennyi választja el az Atlético de Madridot történelme legnagyobb sikerétől, azaz az első BL trófeájától, illetve öt perce maradt a Habfehér Balettnek az egyenlítésre. Öt perc az élet. „Millióan imádkozunk értetek, könyörgünk, csináljátok meg. Értetek élünk. Győzzetek értünk.” Sergio Ramos merészkedik előre, kifejelik előle, szöglet. Itt a nagy lehetőség, ám csak egy újabb szögletre futja belőle. Modrics a labda mögött. “Az utolsó esélyeink egyike lehet ez, gyerünk, csináljátok meg, szépen kérlek, bízunk bennetek srácok!” A horvát nekifut és beadja… Ramos érkezik, felugrik és TÖKÉLETESEN FEJEL A SAROKRA, VÉDHETETLEN FEJES, SZENZÁCIÓS GÓL! És ebben a pillanatban megszületik a legenda. Sergio Ramos, a Real Madrid második számú csapatkapitánya a Bayern elleni visszavágó után ismét megcsinálja, ismét főszereplővé lép elő, ismét hátára veszi a csapatát és egymaga tankként gázol át mindenen és mindenkin aki az útjába kerül. Semmi nem sikerült egész nap a csapatnak, de ez őt abszolút nem tántorította el semmitől. Előrement, és az utolsó utáni lehetőséget kegyetlenül kihasználta, és akkor egyenlít, mikor már tényleg minden veszni látszott, ezzel végleg megtörve az Atlético önbizalmát.

Real Madrid - Atletico de Madrid_2014_05_24_7

A stadion felrobban, eddig is bizakodó volt a közönség, zúgott a „sí, se puede” és egyéb Real Madridot éltető nóták, de ahogy a labda áthaladt a gólvonalon, azt az örömmámort nem lehet leírni. A stadion fele önfeledten üvöltözött, ugrált, könnyeinkkel küszködve ölelgettük egymást mi, a Királyi Gárda szurkolói, mindenki ahogy tudta lobogtatta a sálát, zászlaját, kinek mi akadt a kezébe. Hihetetlen volt.  Sergio Ramos a nap hőse, akármi történjék is ezután. Köszönjük szépen, KAPITÁNY.

ASÍ, ASÍ, ASÍ GANA EL MADRID!”
“Így, így, így nyer a Madrid!”

Közben lefújják a rendes játékidőt, pokoli 2×15 perces extra játékidő vár mindkét csapatra, de az előzmények ismeretében főként a colchonerók retteghetnek. A lélektani fölény a Királyiak birtokában, de továbbra is higgadtan kell játszani és nem szabad azt hinni, hogy már miénk a meccs, mert abból baj lehet. Szépen be kell pofozni valahogy egy gólocskát, az a minimum. Kezdődjék hát a ráadás…

A hosszabbítás első félideje gyakorlatilag eseménytelenül telik el. A szünetben Simeone berohan magyarázni a játékvezetőnek, érthetetlen, hogy mégis miért. Gyors térfélcsere, rövid pihenő és kezdetét veheti a legutolsó játékidő. Pörög az óra, már csak 10 perc van hátra… “Vajon kik lőnék a büntetőket, ha addig megy? Vajon Cristianóban lehetne bízni? És Baleben? Ma semmi sem jön össze neki… A rojiblancók vajon higgadtak tudnának maradni? De nem. Nem mehet büntetőkig. Be kell darálni őket. BE KELL DARÁLNI ŐKET, GÓLT KELL LŐNI!” Di María megindul a bal szélen. Elviszi egy védő mellett, majd betör a másik kettő között, kapura lő, de Courtois kiüti, a felpattanó labdára azonban az élete valószínűleg legrosszabb meccsét játszó Gareth Bale érkezik elsőként, aki felugrik, köszöni szépen, és befejeli a labdát az üres kapuba, ezzel megfordítva a párharc állását. 2-1! „Sí, se puede!” A stadion ismét felrobban, mindenki őrjöng, és mindenki az oly sokat szidott Balet élteti. Gareth Bale, a kupadöntő után ismét megcsinálja. Megint nem játszott jól, megint sokat hibázott, de végül csak lőtt egy nagyon fontos gólt. Sokat törlesztett az árából az idei szezonban.

Real Madrid - Atletico de Madrid_2014_05_24_16

Aztán a Kapitány ismét a szívbajt hozza ránk. Egy gólt már összehozott az Atléticónak, majd egy újabb csodás kifutásának köszönhetően veszélybe kerül az előny, de szerencsére megúsztuk. Mindenesetre 2002-ben, taknyos kissrácként, kispadról beállva sokkal jobb döntőt hozott le San Iker, mint idén, érett, tapasztalt, már minden megnyert legendaként. Közben mindjárt vége. „Fújd már le, elég volt ez a meccs, volt itt bőven fordulat, többre nincs szükség. Fújd le.” Ziccerbe kerülne Cristiano, de megbotlik, azonban sikerül megtartania a labdát. Marcelohoz kerül vissza, aki felismeri, hogy a körülötte lévő 4 Atlético védő mind teljesen kifulladt, megálltak, pihennek. Marcelo megindul. Elmegy köztük, a 16-osig gyalogol, senki nem zavarja. Óriási erejű löketet ereszt meg, a belga kapus bele tud ugyan érni, de ezzel csak tompította a lövés erejét, kivédeni már nem volt ereje. 3-1! “Gála. Ez már gála. Úristen. Marcelo, mekkora gól volt ez?!” Ennek már tényleg vége, minden eldőlt, jöhet az ünneplés, miénk a Tizedik, innentől már minden a miénk.

A közönség hangulata végig szenzációs volt, de aztán Ramos gólja új szintre emelte az egész dolgot, aztán Bale gólja még nagyobb örömöt szült, és végül Marcelo gólja volt a tetőpont. Ekkor már nem volt ok az aggodalomra, ekkor már minden nyilvánvalóvá vált. Feladták. Vége.  Kivégeztük a városi riválist. Teljes a madridisták örömmámora. És a meccsnek még mindig nincs vége. Cristiano cselezget a 16-oson belül, felrúgják. Büntetőt kap. Természetesen a sértett áll al abda mögé, és nagyon higgadtan lövi be. 1-4! Betalál abban a stadionban, ahol élete egyik legnagyobb csalódását szenvedte el 2004-ben, hogy élete egyik legnagyobb örömét élje át ezen a napon ugyanott. Érthető a kitörő gólöröme, nagyon fontos gól volt ez a számára. Mindeközben a matracosok edzője ismét a pályán belül, Varanera támad rá az argentin. Szerencsére a balhé viszonylag hamar elcsendesül. Folytatódhat a játék, hogy végre befejeződhessen, és kezdetét vehesse az ünneplés a játékosok számára is, majd pedig az érem- és kupaátadás.

Real Madrid - Atletico de Madrid_2014_05_24_61

CÓMO NO TE VOY A QUERER?!?”

…Cómo no te voy a querer?        “Hogy ne szeretnélek?
Cómo no te voy a querer?           Hogy ne szeretnélek?
Si fuiste campeón de Europa,     Ha te vagy Európa bajnoka,
por DÉCIMA VEZ…”                   Már TIZEDSZERRE”

A lefújás pillanatában a csapat tagjai térdre rogytak, néhányan örömkönnyekben törtek ki, és mentek ölelkezni és gratulálni egymásnak – nem úgy a 3. gól szerzője, Marcelo. Ő egymaga a lefújás pillanatában a közönség felé – felénk – fordult, sprintelni kezdett, aztán egy kisebb show-műsort adott elő. Sajátos köszönetnyilvánítás volt ez, de látszott hogy szívből jött. Él-hal a Madridért és a madridistákért ez az ember. Közben az Atlético szurkolói egyébként nagyon szimpatikus módon ott maradtak és felállva éltették csapatukat a vereség ellenére is. Persze aztán gyorsan kiürült a stadion piros fele, de azért dicséretre méltó volt a hozzáállásuk, egy füttyszót nem lehetett hallani tőlük a negyedik gól után sem.

Az ünneplés közben előkerül egy banner Ramosnak címezve. Ő ezt úgy hálálja meg hogy beugrik a közönség azon részébe, körülbelül egy percig ott marad ölelkezni velük, és a mezét is ott hagyja nekik, majd pár perccel később egy kisebb torreádor előadást tart. Közben a játékosok néhány fős csoportokban felénk jönnek, tapsolnak, ünnepelnek. Mindenki boldog.

Majd kezdetét veheti az éremátadás. Először a játékvezetőket köszöntik, akik hatalmas füttyszóban részesülnek. Aztán jöhetnek az ezüstérmesek. Az Atlético játékosai felvonulnak, átveszik az érmeiket, öltözőbe vonulnak, és a szurkolóik is elhagyják a stadiont. És következhetett a Bajnok. Európa Királyai. Szép sorban átadták az aranyérmet a legjobbaknak, Carlo nyitotta, Casillas zárta a sort. Aztán következhetett a futballtörténelem egy újabb érzelemmel teli momentuma: San Iker, a csapatkapitány magasba emeli a 12 éve várt Tizediket. Ismét zengett a BL himnusz , a játékosok körbeadták a trófeát, majd lejátszották a Real himnuszát is, amit a közönség természetesen végig énekelt. Ezt követően pedig a játékosok ismét a pályán ünnepeltek, ekkor már a kupával a kezükben, kijöttek elénk, megköszönték a szurkolást, megmutatták a kupát, örömködtek még egy ideig, a játékosok körbegyűltek, Ancelottit háromszor a levegőbe dobták, aztán szépen levonultak, hogy folytassák az ünneplést maguk közt, aztán pedig Madridban.

realmadrid_atleticomadrid_hu4-1_2014_05_24_blfinal_galeria

Ez volt tehát a lisszaboni Bajnokok Ligája döntő. 10 éve ugyanebben a stadionban meghalt a futball egy része. Cristiano Ronaldo akkor is pályán volt és akkor is ugyanolyan tehetetlen volt, mint most. Ironikus módon egy középhátvédnek köszönhető a labdarúgás és az igazság győzedelme. Én nem kérek többet 2004-ből, én nem kérek többet a görög válogatottból. Sergio Ramos a Tizedik hőse, nem csak hogy 27 évesen a klub élő legendájává lépett elő azzal az utolsó pillanatos fejes góljával, de az egész labdarúgás megköszönheti ezt neki. Megmentett mindenkit egy újabb görög válogatottól, megmentett mindenkit egy újabb Otto Rehageltől. Megmentette a játék becsületét. Millió ember nevében nagyjából ennyit tudok mondani: KÖSZÖNJÜK SZÉPEN, KAPITÁNY!

Az pedig, hogy én személy szerint mit érzek… Őszintén keresem a szavakat, de ez tényleg leírhatatlan. Mai napig próbálom feldolgozni a történteket, de még mindig nem megy. Közvetett módon én is részese lehettem a Real Madrid történelmének, élőben néztem végig, ahogy a Királyi Gárda történelmet ír, ahogy a klub tagjai egyszerű játékosokból igazi legendává válnak. Ahogy vesztett helyzetből a végsőkig küzdve, a helyi közönség buzdítását és a távollévők imáját meghallgatva a padlóról felállnak és megnyerik nekünk a meccset, és ezáltal a kupát. Nekünk. Értünk. Zárszóként jobb pedig nem is jut eszembe, úgyhogy csak magamat ismételném, ismét, és még milliószor: Sergio Ramos, köszönjük szépen!

Szeretnéd, ha saját véleményed is megjelenne nálunk? Kattints ide és tudj meg többet
További hírek:
Bezárás