A spanyol nemzeti kupa, a Király-kupa számos furcsa és csodálatos pillanatot szerzett a követőinek, mindezek mellett többször is névváltoztatáson esett át. Ott van az elhíresült El Clásico például, amelyet 11-1 arányban nyertek meg a fővárosiak, de emlékezhetünk Gaizka Mendieta csodálatos góljára az 1999-es sorozat döntőjében, amely Claudio Ranieri Valenciáját juttatta a csúcsra. De biztos mindenki emlékszik Arda Turanra is, amikor még az Atlético játékosaként a cipőjével próbálta megdobni a partjelzőt.

Azonban talán mondhatjuk, hogy ezek közül egyik sem annyira furcsa és egyedi, mint a Real Madrid Castilla 1979-1980-as menetelése, amely egészen a döntőig tartott, és ott pedig a Real Madrid első számú csapatával kellett szembenéznie.

1991 előtt a tartalékcsapatokat szinte teljesen elkülönülten kezelték Spanyolországban. Annak ellenére, hogy soha nem engedélyezték számukra azt, hogy ugyanabban a bajnokságban szerepeljenek, mint a felnőtt csapat, a Copa del Rey, vagy ahogy korábban, Franco tábornok idején hívták, a Copa del Generalísmióban pályára léphettek.

Az általános menetrend azonban az volt, hogy a tartalék csapatok már az első meccseken elvéreztek, és nagyon ritkán élték túl az első kört. Továbbá soha nem volt engedélyezett az sem, hogy egy ágra kerüljenek a felnőtt csapatukkal, ezért ha ilyen fordult volna elő, akkor újrarajzolták az ágakat. Az egyetlen esély arra, hogy tartalék és felnőtt csapat farkasszemet nézzen egymással a kupában az volt, hogy ha a döntőben találkoznak, de erre az akkori vezetőség egy százaléknyi esélyt sem látott.

De megtörtént. A Real Madrid Castilla az 1979-1980-as szezonban mindenkinek bebizonyította, hogy tévednek, hiszen bejutottak a döntőbe. Erre a teljesítményre még talán a Leicester City játékosai is felhúzták volna a szemöldöküket.

18 tartalék csapat indult az akkori kupa kiírásban, de az egyetlen csapat, amelyik beírta magát a történelemkönyvekbe, az a Madrid ifi csapata volt. Az a csapat, nagy tehetségekből álló játékosok csoportja volt, kiéhezve, tele lelkesedéssel és foci iránti szeretettel. A csapat átlagéletkora 20 év volt, és egy játékos sem volt idősebb 23-nál. Az edzőjük, Juanjo García Santos sem volt idősnek mondható a 34 életévével.

A csapatot gerincét olyan játékosok alkották, akik később, a felnőtt csapatban is megállták a helyüket. Például ott volt Ricardo Gallego, aki 250 alkalommal lépett pályára az első csapatban, Francisco Pineda 91-szer, és ott volt a kapus, Agustín Rodríguez is, aki 76 mérkőzésen léphetett pályára. A csapatkapitányt Javier Castanedának hívták, ő azonban nem jutott el az első csapatig, ezzel szemben történelmet írt az Osasunánál, hiszen 350 első osztályú mérkőzésével ő a rekorder a pamplonai csapatnál.

A csapat akkori sztárjátékosa, egy visszaemlékezés során a következőket mondta: „A csapatunk tele volt fiatal játékosokkal, akik kimentek és játszották a focit, ez pedig sok csapatot meglepett. Ha egy csapat olyan folyamatosan képes járatni a labdát, mint ahogy mi tettük, amikor egy csapat úgy volt képes futni, ahogy mi, és ha egy csapatnak olyan fiataljai voltak, mint nekünk, akkor az az ellenfél, amelyik nem készült fel belőlünk, veszített.”

Ennek ékes példája a Herculés csapata, amelyik úgy gondolta, hogy a sorozat negyedik fordulójának első mérkőzésén aratott, 4-1-es győzelem elegendő lesz a „gyerekek” ellen a visszavágón. A visszavágóra egy hűvös februári estén került sor Madridban, 9000 néző előtt.

Az első fél óra elteltével a Castilla, Paco duplájának köszönhetően már 2-0-ra vezetett, és a hátralévő időben mindent bevetettek, hogy megszerezzék a harmadik, hosszabbítást jelentő gólt is, ugyanis abban az időben még nem volt érvényben az, hogy az idegenben lőtt gól előnyt jelentene.

Már csak egy perc volt hátra – a 9000 néző ugyanúgy a helyén volt – a csapat középpályájának legnagyobb neve, Gallego befejelte a hosszabbítást érő gólt a Herculés kapujába. Ezzel pedig 4-4-re alakult az összesítés, és a mérkőzés hosszabbítással folytatódott, amely során a 103. percben Valentin Cidón labdát veszített, ezzel pedig a kiesés sorsára juttatta csapatát, hiszen a Castilla megszerezte belőle a továbbjutást jelentő gólt.

A katalán Mundo Deportivo valósággal le volt sokkolva az eredménynek köszönhetően, és nem a továbbjutás miatt, hanem azért, hogy „csak” a végén sikerült kiharcolniuk a továbbjutást. „Ami meglepő volt, és nem túlzás a részünkről, hogy a Castillának a 89. percig kellett várnia a harmadik gólra, és hosszabbítást kellett játszaniuk, amely során kiharcolták a győzelmet. Sokkal korábban megérdemelték volna.”

A Herculéstól ostobaság volt, hogy lebecsülte a Castillát, azt a csapatot, amely az előző három forduló mindegyikében egy-egy első osztályú csapatot búcsúztatott. Az Extremadurát 10-2-es összesítéssel lépte le a madridi fiókcsapat. A szomszédos Alcorcón már valamivel kisebb arányú vereséget szenvedett csak, hiszen a két meccs eredménye összesítésben „csak” 5-1 lett. A harmadik fordulóban a Racing Santander már nagyobb fejtörést okozott nekik, azonban végül 3-1 arányban múlták felül a spanyol első osztályból frissen kiesett csapatot.

A Herculés kiejtésével Juanjo fiai jegyet váltottak a legjobb 16-ba, ahol az Athletic Bilbao várt rájuk. A sorsolás után a bilbaói csapat úgy gondolta, hogy a Castillával megütötték a főnyereményt. Az első meccsre Madridban került sor, és 0-0-ás eredménnyel zárult, amely után joggal érezhette úgy a huszonháromszoros győztes, hogy előnyben vannak. De a madridi fiatalok kiejtették őket.

A 2-1-es győzelem szorosnak tűnik, pedig nem volt az. A Bilbao szépítő góljára a hosszabbításban került csak sor, de akkor a Castilla már 2-0-ra vezetett Pineda és Balín góljaival. A Castilla kapusa, Agustín talán élete egyik legjobb teljesítményével rukkolt elő, amely hozzásegítette csapatát a továbbutáshoz. Az a fajta gyors, lendületes és szemnek kellemes futball, amit játszottak, teljesen más volt, mint ami az 1980-as évek focijára volt jellemző, és ezt nevezzük most napjaink focijának.

A következő körben ismét egy baszk csapat, a Real Sociedad került a madridi fiatalok útjába. A Castilla korábban még soha nem jutott el a negyeddöntőig, így már ez is klubrekordnak bizonyult, de itt még nem ért véget a történetük. A Sociedad az akkori bajnoki kiírásban éllovas volt, és látva „szomszédjuk” korábbi botlását, nem vették félvállról a mérkőzést, végül 2-1 arányban legyőzték a madridi csapatot, akik csak a szerencsének köszönhették, hogy nem lett nagyobb arányú a vereség.

A visszavágón nem kisebb feladat hárult rájuk, mint az, hogy megverjék azt a Sociedadot, amelyet az első csapatnak sem sikerült abban a bajnoki szezonban. A baszk együttes hazai pályán 4-0 arányban múlta felül a Real Madridot, a Bernabéuban pedig 2-2-es döntetlent értek el. A visszavágó első félidejében Paco és Sánchez Lorenzo révén már 2-0-ra is vezettek a Sociedad ellen, azonban a meccs hátralévő részében igaz, hogy szenvedtek és valósággal megszakadtak a győzelemért, de megtartották az előnyüket, és 3-2-es összesítéssel kiejtették a bajnoki éllovast.

A legcsodálatosabb ezen az estén a győzelem mellett a madridi szurkolók támogatása volt. A másnap reggeli lapok arról számoltak be, hogy közel 10.000 ember szurkolt a Castillának a Bernabéuban, ez a szám pedig azért is volt érdekes, mert a felnőtt csapat bajnoki meccseinek többségén sem volt ennyi néző akkoriban.

Az első csapat annak ellenére, hogy végül megelőzte a Real Sociedadot a bajnokságban, csalódást keltően focizott, és a madridi szurkolók sokkal inkább izgatottak voltak a Castillát illetően. Még az ország más területein, ahol a Real Madrid az utálat és gyűlölet középpontjában állt, még ott is tisztelték és csodálták a Castilla teljesítményét, hiszen az emberek ihletett tudtak meríteni belőlük.

Az elődöntőben a bajnoki bronzérmes Sporting Gijón várt a fiatalokra. Az a Gijón, amelynek soraiban a spanyol labdarúgás egyik legnagyobb támadója, Quini is játszott. A párharc során pontosan az történt, amely korábban a Hercúlés vagy a Sociedad ellen, felálltak a padlóról. Az odavágót idegenben kezdték, és a 2-0-ás vereséget követően sokan úgy vélték, hogy itt ért véget a tündérmese a „kicsik” számára, azonban ők ezt másképpen gondolták.

A visszavágó alaphangulatát Paco, harmadik percben szerzett fejesgólja alapozta meg, valósággal felrobbantotta a Bernabéut, és kezdetét vette a „remontada”, amelynek mi is szemtanúi lehettünk nem is olyan régen, a Wolfsburg elleni Bajnokok Ligája visszavágón.

A madridi szurkolók megvadultak, palackokat dobáltak a pályára, amely ugyan elfogadhatatlan volt, de bizonyította, hogy a város meg van őrülve a Castilla miatt. A játékvezetőnek is köszönhetően, a Gijón úgy omlott össze, mint egy rozsdás vasalódeszka, és már az első félidőben kétgólos előnyre tett szert a hazai együttes, amely valamelyest megnyugtatta a Bernabéu közönségét. Gallego, a sorozat sztárja szerezte a csapat harmadik és negyedik gólját is, amely biztosította a továbbjutásukat.

A Castilla – amely a harmadik tartalékcsapat volt, amely valaha is eljutott a Király-kupa döntőjébe – mindent megtett annak érdekében, hogy egy teljesen Real Madrid érdekeltségű döntőt láthassanak Spanyolországban. Így már csak az első csapaton múlott, hogy ez létre fog-e jönni. Rájuk pedig nem kisebb feladat várt, mint az, hogy a városi riválist, az Atlético Madridot ejtsék ki.

Egy korai Real gól azt sugallta, hogy sima lesz a továbbjutás, azonban az Atléti öt perccel a lefújás előtt kiegyenlített, majd a hosszabbítás is döntetlent hozott, így a büntetőkre maradt a döntés. Antiono Guzmán döntő pillanatban hibázott, ez pedig biztosított a Real Madrid helyét a döntőben, és mai napig sokan úgy vélik, hogy felsőbb erők irányították Guzmán lábát, mert a sors úgy akarta, hogy a Real Madrid A és B csapata mérkőzzön meg egymással a döntőben. Ez egy olyan teljesítmény volt, amelyre soha nem volt még példa. Az Ajax és az Austria Wien A és B csapata ugyan találkozott egymással hazájuk kupasorozatában, de nem a döntőben.

A Real Madrid különleges napjára június 4-én került sor, a helyszín természetesen a Santiago Bernabéu volt. A spanyol kupadöntő helyszínének a kijelölése mindig fejtörést okozott az illetékeseknek, de ezúttal egyszerű volt. A mérkőzés – amelyen a Király, Juan Carlos is tiszteletét tette – csütörtök délután került megrendezésre, talán ezért is volt viszonylag alacsony a nézőszám, hiszen „csak” 65.000 fő tette tiszteletét a Bernabéuban, és a hangulat sem közelítette meg a korábbi Castilla-menetelés során tapasztaltakat. Talán mindenki tudta, hogy ezt a meccset csak az első csapat nyerheti meg.

A mérkőzés elején Castilla nagyon jól tartotta magát a nagy testvérrel szemben, de az első negyvenöt perc után, Juanito és Santilla góljaival már kettő nullra vezetett az első csapat. A másodikban Andrés Sabido, és a későbbi szövetségi kapitány, Vicente del Bosque is betalált, ezzel pedig minden reményét elveszítették a kicsik.

Már csak tíz perc volt vissza, amikor Ricardo Álvarez, megszerezte a Castilla egyetlen gólját, és nem csak ezen a mérkőzésen volt az egyetlen gól, hanem a csapat egyetlen hivatalos gólját a Real Madrid ellen. A hajrában még García Hernández és Juanito is betalált, 6-1-re alakítva ezzel a végeredményt.

Szomorú nap volt ez a Castilla számára, hiszen egy különleges és egyedülálló utazás ért véget, azonban a végső sípszó után mind a két csapat együtt ünnepelt a kupával. Gallego a mérkőzést követően a következőket mondta: „Az a tény, hogy a döntőbe jutottunk, arra késztette a Real Madridot, hogy nagyon komolyan vegyenek minket. A 6-1-es eredmény pedig tükrözte a két csapat között lévő távolságot.”

A Castilla sebeire talán gyógyírként hathatott az is, hogy ezzel a döntővel kvalifikálták magukat a Kupagyőztesek Európa Kupájába, így ők lettek az egyetlen tartalékcsapat Európában, amely valaha részt vett egy európai kupasorozatban.

Sajnálatos módon az európai kalandjuk igen rövidre sikerült. Az első körben, Trever Brooking West Ham Unitedje ellen kellett pályára lépniük. Annak ellenére, hogy korán hátrányba kerültek, sikerült a korábbi szezonból még előhúzni valamit, és Paco, Balín és Cidón góljaival végül 3-1 arányban felülmúlták riválisukat. Ez a győzelem pedig azt jelentette, hogy 1980. szeptember 17-én, 23 órakor 100%-os európai mérleggel büszkélkedhetett a Castilla.

A visszavágón szintén 3-1-es eredmény született, de akkor már az angolok javára, így hosszabbítással folytatódott a párharc, amely során David Cross kétszer is beköszönt, véget vetve ezzel a Castilla európai szereplésének. A Castilla ennek ellenére emelt fővel utazhatott haza a spanyol fővárosba.

Nem túlzás azt állítani, hogy ennek a Castillának köszönhetően alakult ki az utánpótlás szemléletű látásmód a Real Madridnál, egészen Florentino Pérez felbukkanásáig. Sajnos azonban többet nem sikerült megismételni ezt az óriási sikert, ráadásul 1991-től kezdve az ifjúsági csapatok nem indulhattak többet a Király-kupában.

Az 1979-1980-as Real Madrid Castilla azonban elérte azt, amit keveseknek sikerült. Elhitették azt az emberekkel, hogy ki lehet lépni a komfortzónából, és minden lehetséges, csak akarni kell.

Szeretnéd, ha saját véleményed is megjelenne nálunk? Kattints ide és tudj meg többet
További hírek:
Bezárás