2019-11-01 15:26 Zs. Bence https://www.theplayerstribune.com
Marcelo: “Cristiano egy gép, és még ő is összeszarta magát!” Bajnokok LigájaEgyéb hírekNyilatkozatok

Marcelo újabb levelet írt a Players’ Tribune oldalának. Az előző részben – többek között – a Világbajnokság fontosságáról mesélt. Aki lemaradt volna arról, itt olvashatja. Mai levelében viszont arról mesélt, hogyan is élte meg élete eddigi négy Bajnokok Ligája döntőjét, és milyen rögös út vezetett idáig. Szokásához hűen ezúttal sem kertelt a brazil legenda, nyílt és őszinte levelét alább olvashatjátok:

Alig kaptam levegőt. Próbáltam nem pánikolni. Ez történt az öltözőben 2018-ban, a Liverpool elleni BL döntő előtt.

Olyan volt, mintha valami folyamatosan nyomta volna a mellkasomat. Ez a hatalmas nyomás. Ismered az érzést? Nem az idegességről beszélek. Az megszokott a futballban. Ez valami más volt.

Elmondom neked, testvér. Úgy éreztem, fuldoklom.

Minden a döntő előtti éjszakán kezdődött. Enni sem tudtam. Aludni sem tudtam. Csak a meccsen járt az agyam. Vicces volt, mert a feleségem, Clarice mindig felhúzza magát, amikor rágom a körmeimet. Évekkel ezelőtt sikerült róla leszoktatnia. A döntő reggelén azonban arra ébredtem, hogy eltűntek a körmeim.

Egy kis idegesség nem árt a labdarúgásban. Nem érdekel ki vagy, ha nem izgulsz mielőtt pályára lépsz egy döntőben, nem is vagy igazi ember. Nem érdekel, ki vagy.

Csak próbálod nem összeszarni a gatyádat. Ez az igazság, testvérem!

Számomra a Liverpool elleni döntő előtt volt a legintenzívebb a nyomás. Talán egyesek szerint ez furcsa lehet. Akkor már zsinórban kétszer megnyertük a serleget. Mindenki a Liverpool győzelmére vágyott. Mi lehet hát a gond?

Hát, amikor esélyed van történelmet írni, annak érzed a súlyát. Bizonyos okokból kifolyólag azonban tényleg éreztem ezt. Sosem voltam korábban ennyire ideges, nem is értettem, mi történik. Eszembe jutott hogy talán fel kellene hívni az orvost, de aztán meg attól tartottam, hogy talán nem engedne játszani.

Nekem pedig játszanom kellett, ez 100%.

Bizonyítanom kellett magamnak.

Néhány nappal a döntő előtt egy egykori Real Madrid játékos mondott valamit rólam, ami bogarat ültetett a fülembe. Azt kérdezték tőle, mit gondol a döntőről, ő pedig azt mondta:

„Szerintem Marcelo jobban tenné, ha venne egy Mohamed Salah posztert, feltenné a falára és imádkozna hozzá minden egyes nap.”

12 év és 3 Bajnokok Ligája trófea után élő műsorban volt ilyen tiszteletlen velem szemben. A megszólalás célja az volt, hogy a sárba tiporjon. Azonban motiváló hatása volt.

Történelmet akartam írni. Azt akartam, hogy a brazil gyerekek úgy nézzenek rám, ahogy én néztem anno Roberto Carlosra. Azt akartam, hogy Marcelo miatt növesszék meg a hajukat, érted?

Marcelo Vieira Real Madrid Celebrity Football Legend Brazil
Álom, vagy valóság?

Így hát ültem az öltözőben, alig kaptam levegőt, és arra gondoltam, vajon hány gyerek focizik a világon? Hányan álmodnak arról, hogy egy nap pályára léphetnek a Bajnokok Ligája döntőjében? Milliók, több millió. Nyugodj meg. Kösd be a cipődet, tesó.

Tudtam, hogy ha el tudok jutni a pályáig, onnantól minden rendben lesz. Velem semmi rossz nem történhet a focipályán. Lehet, hogy káoszban nősz fel, lehet, hogy körülötted minden megőrül, de ha van egy labda a lábadnál, nem kell gondolkodni. Minden lecsendesül, minden nyugodttá válik.

Amikor végre a gyepre léptem, még mindig alig kaptam levegőt.

Az jutott eszembe, hogy ha ma meg kell halnom ezen a pályán, bassza meg, én meghalok.

Talán őrültségnek hangzik, de meg kell értenetek mit jelentett számomra ez a pillanat. Kiskoromban… Real Madrid? Bajnokok Ligája? Ugyan már! Tündérmese. Nem is valóság. Beckham, Zidane, Roberto Carlos, ezek a srácok annyira voltak valóságosak, mint Batman. Nem találkozhatsz velük a való életben. Nem tudsz kezet rázni egy képregény szuperhősével sem, érted, mit mondok?

Azok a srácok a levegőben sétálnak. Lebegnek a gyep felett.

Semmi sem változott. A gyerekek ma is ezt látják.

Az igazság azonban a következő: Van egy srác, kertészként dolgozik a madridi házamban. Egy nap átjött Roberto Carlos meglátogatni. Együtt lógtunk, mikor bejött a srác is.

Teljesen megfagyott. Szoborrá vált.

Mondtam neki:

„Ez itt Roberto Carlos.”

Megbámulta, és annyit tudott mondani:

„Nem! Ez nem ő. Az lehetetlen.”

Roberto válaszolt:

„Tényleg én vagyok.”

Meg kellett fognia Roberto fejét ahhoz, hogy tényleg elhiggye: ez valóban az igazi Roberto Carlos.

Majd megszólalt:

„Roberto, te vagy az!”

Ezt jelenti nekünk. Ez valami más.

Tényleg. Amikor az első Bajnokok Ligája mérkőzésemen léptem pályára, meghallottam a himnuszt és azt mondtam magamban:

„Istenem, ez olyan mintha videójáték lenne! Közelít a kamera, nem röhögheted el magad!”

Ez volt az én valóságom, érted?

Pár éve hazamentem Brazíliába, meglátogattam a családomat. Magammal vittem az egyik labdát a BL döntőről. Elvittem a barátaim amatőr meccsére. Rugdosták egy kicsit, aztán mondtam nekik:

„Ez az igazi labda a döntőből, vágod?”

Minden megállt.

Úgy néztek a labdára, mintha egy meteorit lenne, ami most zuhant le a Holdról.

„Na persze!”

Felnőtt férfiak, és úgy viselkedtek, mint a kisgyerekek. Tényleg nem hitték el, hogy ez volt az a labda. Meg sem akarták érinteni. Túl értékes volt ahhoz. Szent volt.

Értitek már?

A kis riói Marcelinho lehetőséget kapott arra, hogy zsinórban harmadszor nyerje meg a Bajnokok Ligáját. Ugyan már. Elképesztő teher volt, hatalmas nyomás. A csontjaimig hatolt. Nem félek bevallani, így volt.

Amikor elmentünk bemelegíteni a Liverpool elleni meccs előtt, még akkor sem tudtam lenyugodni. Aztán felálltunk a kezdőrúgáshoz a reflektorfények alatt, láttam a labdát a kezdőkörben. Ekkor változott meg minden.

A labdarúgás szentségét láttam. A Holdról lezuhant meteorit darabot láttam.

Lekerült a teher a vállamról. Megnyugodtam.

Nem volt körülöttem más, csak a labda.

Nem tudok sokat mesélni a meccsről. Mindössze két élénk emlékem maradt.

Marcelo Vieira Real Madrid vs Liveprool UEFA Champions League Final 2019 Kyiv
“Picsába, fogni kéne az emberemet!”

Húsz perc volt hátra, 2-1-re vezettünk, szöglet következhetett, én pedig azt mondtam magamnak:

„Salah poszter a falamon, mi? Köszönöm, testvérem. Köszönöm a motivációt.”

Nagyjából 10 perc lehetett még hátra, már 3-1-re mentünk. Ekkor fogtam fel igazán, hogy itt ma Bajnokok leszünk.

Kiment a labda, bedobás jöhetett, megálltam egy pillanatra gondolkodni, és ekkor…

Így történt, Testvérem. Sírni kezdtem. Zokogtam, ott, a pálya szélén. Sosem történt még velem ilyen.

Meccs után? Akkor igen.

Trófeával a kezemben? Akkor is.

De mérkőzés alatt soha.

Kb 10 másodpercig tartott, aztán bedobták a labdát és folytatódott a játék, akkor jutott eszembe:

„Picsába, fogni kéne az emberemet!”

Visszatértem a valóságba és folytattam a mérkőzést, mint egy kisgyerek.

Sportolóként felelősségünk, hogy egyben példaképek is legyünk. Nem vagyunk azonban szuperhősök. Ezért mondom el mindenkinek, mi is történt velem. Ilyen a való élet. Emberek vagyunk. Vérzünk, aggódunk mi is, mint mindenki más.

Négy Bajnokok Ligája serleg 5 év alatt, és minden egyes alkalommal brutális volt. Látsz minket a serleggel, mosolyogva, de nem láthatod a teljes képet.

Amikor a döntőkre gondolok, egy gyönyörű film játszódik a fejemben. Visszafelé – a történet végétől a kezdetekig.

2017-ben, a Juventus elleni döntőben ez volt a forgatókönyv: A srácok leülnek az asztal köré a meccs előtti ebédre. Én, Casemiro, Danilo és Cristiano. Abszolút csend. Senki sem szólt egy szót sem. Mindenki csak a kajáját bámulta. Hallottuk egymás gyomrát korogni, de senki nem szólt egy szót sem. Feszült pillanat volt.

Végül Cristiano törte meg a csendet:

„Srácok, lenne egy kérdésem.”

„Mi lenne az, Testvér?”

„Ti is érzitek azt a nyomást a gyomrotokban, vagy csak velem van ez így?”

Mindenkiből egyszerre tört ki:

„Én is, testvér. Én is érzem!”

Senki sem akarta beismerni, de ha ez az ember is ezt érzi, akkor mi is beismerhetjük, tudod? Cristiano jéghideg. Egy gép. És még ő is összeszarta magát!

Megtörte a feszültséget. Csak ő volt erre képes.

Szóltunk a pincérnek:

„Testvér, kérlek hozz nekünk ásványvizet. Segítségre van szükségünk, hogy enni tudjunk!”

Ezután már csak röhögtünk.

Ahogy elindultunk a stadionba, Cristiano elmondta nekünk, hogyan is fog zajlani a mérkőzés.

„Nehéz lesz az eleje. A második félidőben viszont nyugodtan fogunk győzni.”

Sosem fogom ezt elfelejteni. Megjósolta, mi fog történni.

„El fogjuk hozni, ember. El fogjuk hozni” – mondta.

Mi pedig elhoztuk, ember.

Megvan a fejemben a kép róla. Folyamatos felvételen vagyok.

Annyira gyönyörű. Ezek azok a történetek, amiket az unokáimnak is mesélni fogok.

Őszintén, 30 év múlva, amikor elmondom nekik, hogy egy gyepet tapostam Cristianóval és Messivel, valószínűleg azt fogják mondani:

„Nagypapi, azt mondod, 50 gólokat lőttek szezononként? Hazudsz. Szenilis vagy. Hívjunk egy orvost a nagypapának!”

Döntő, 2016, az Atleti az ellenfél. Kezdődik a film: Griezmann rohan a szélen, én pedig őt fogom. Kimegy a labda, egyetlen pillanat erejéig elkapok egy halk kiáltást a lelátóról.

Általában semmit sem hallani a mérkőzés alatt. Nem látod a szurkolókat. Nem jár az eszedben semmi, csak a munkád. Épp ezért nem is izgulsz, nem idegeskedsz.

Szabad vagy.

Ezen a meccsen viszont a játékosok családtagjai ott ültek Milánóban a kispadunk mellett, nagyon közel a pályához.

Hirtelen meghallottam ezt az apró, halk hangfoszlányt a távolból, mégis oly tisztán.

„Hajrá, Apu, hajrá! Gyerünk, Apu!”

A fiam volt az, Enzo.

Abban a pillanatban begörcsöltem. Az, hogy hallhattam a hangját, hatalmas erőt adott nekem.

A mérkőzés büntetőpárbajjal folytatódott. Tisztán látom magam előtt: Lucas Vazquez felkapja a labdát és megpörgeti azt az ujján, mintha csak a parkban játszanánk. Ez a csendes kölyök, mégis milyen tökös! Emlékszem, arra gondoltam:

Beképzelt kis kölyök! Ha nem lövi be, megverjük!”

Aztán látom amint Lucas belövi, elképesztő, szuper.

Látom mindnyájunkat szorosan ölelkezni, arra várva, hogy az Atletico is elvégezze a maga tizenegyesét. Casemiro térden állva imádkozik. Pepe úgy sír, mint egy kisgyerek.

Akkor mondtam Cristianónak:

„Juanfran kihagyja és te megnyered nekünk, Testvér.”

Látom, hogy Juanfran elhibázza, Cristiano pedig megnyeri nekünk.

Látom, ahogy levágom egy hatalmas sprintet oda, ahol a családom ül, hogy megölelhessem a feleségemet és a fiaimat.

Egészen őrültnek tűnik, de boldognak.

2014., döntő az Atletico ellen, indul a film: a kispadon ülök, feldúlt vagyok, amiért nem kezdek. Azt ismételgetem magamban, amit a nagyapám mondott folyton. Hatalmas forma volt, híres volt az elmés szólásai miatt. Mielőtt focizni kezdett, mindig azt mondta a barátainak:

„Mindent ott fogok hagyni a pályán. A szakállamat, a hajamat, a bajszomat, mindenemet!”

A második félidőben már azelőtt elkezdek bemelegíteni, hogy az edzők szóltak volna. Magamra kaptam a melegítőt, és azt mondtam, bassza meg. Folyton azt ismételgettem magamban:

„Ha én itt ma beszállok, mindent bele fogok adni. A hajamat. A szakállamat. A bajszomat.”

Végre felém fordult az edző, szólt, hogy induljak el bemelegíteni. De én már rég bemelegedtem. Gőzöl a fülem! Füstölök, Testvér!

A mai napig nem tudom megmondani, jól vagy rosszul játszottam-e aznap, miután végre pályára léphettem. Csak azt tudom, hogy mindent a gyepen hagytam. Az idegességemet, az akaratomat, még a kávét is, amit a meccs előtt ittam.

Tudom, erről a meccsről mindenkinek az van meg, hogy 92:48.

A fejes.

Sergio Ramos.

A vezérünk.

Halottak voltunk, görcsöltünk, kikaptunk. Sergio pedig életre keltett minket.

Az én fejemben azonban nem az a film megy.

Az én fejemben arról szól a film, ami a győzelem után történt, az öltözőben. Az egyik szertásosunkkal beszélgettem, Manolínnal. Azt mondta:

„Marcelo, a 90. percben még a kijáróban voltunk és láttuk az Atletico szertárosait. Már készítették a „Bajnokok” pólókat. Már készítették ki a pezsgőt!”

Nevetett, aztán előtörtek belőle az örömkönnyek.

Azt mondtam neki: „Most már boldogan halhatok meg.”

Ez az a kép, amit sosem fogok elfelejteni.

A trófeák mennek a vitrinbe, de az emlékeket a szívünkbe zárjuk.

Négy Bajnokok Ligája öt év alatt, és minden egyes alkalommal brutális volt. Nem látod a nyomást, csak az eredményt látod.

A Real Madridnál nem lehet azt mondani, „majd holnap.”

Nem, Testvér. Nem holnap. Ma.

A tavalyi szezon egy bukás volt. Mind tudjuk. Semmit sem nyertünk. Nullát. Szörnyű tapasztalat volt. Ez azonban nem szegi a kedvünket, mert ettől csak még éhesebbek lettünk. Olyan szenvedélyesen játszom újra, mint amikor még csak egy kölyök voltam.

Tudod, amikor felültem a repülőre 18 éves koromban, hogy Spanyolországba repüljek, nem tudtam, hogy akkor, abban a pillanatban a szerződést is alá fogom írni. Azt hittem, csak megnéz a Real Madrid, esetleg felmérik az erőnléti állapotomat. A jövőbeli feleségemmel, a nagyapámmal és a legjobb barátommal együtt jöttem. Mi négyen, meg egy GPS. Ez volt mindenünk. Brazíliában egyetlen ember tudta még, hogy hova megyek, ez az édesapám volt.

Nem akartunk csalfa reményt kelteni senkiben.

A Real Madrid mégis csak egy tündérmese, emlékszel?

Olyan nincs, hogy felülsz a repülőre, és úgy búcsúzol el a családtól:

„Sziasztok, én most megyek, és a Real Madridba igazolok. Majd találkozunk!”

Hülyeség! Álmodozol, testvérem!

Emlékszem, ott ültem a Real Madrid egyik irodájában és az egyik edző szólt nekem:

„Hát, Marcelo, úgy néz ki, kéne venned egy öltönyt meg egy nyakkendőt holnapra.”

Azt mondtam neki – és esküszöm, hogy ez így történt – „Úristen, testvérem, öltönyt meg nyakkendőt? Minek az?”

„Hogyhogy minek? A bemutatásodhoz kell. Mész a Bernabéuba, fiam.”

Haaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.

Ahogy elém tették a szerződést, azonnal alá is írtam azt.

Bumm. Marcelo Vieira da Silva Júnior.

Testvér, akár a véremmel is aláírtam volna.

Emlékszem, öt évre szólt. Akkor azt tűztem ki célul, hogy tíz évet húzzak le itt.

Már 13 éve volt ez. A kis riói Marcelinho pedig még mindig itt van.

Marcelo Champions League Final 2018 Kyiv Liverpool
Nem könnyű érzés történelmet írni.

Sajnálom azokat, akik kételkednek bennem, de én nem megyek innen sehova. Én vagyok a Real Madridot legtovább szolgáló külföldi játékos, számomra ez egy óriási megtiszteltetés. Ez egy tündérmese. Nonszensz. Őrület.

Remélem, ezen sorokat olvasva te is megérted, mit jelent nekem mindez.

Meg kell értened, honnan jöttem, testvérem.

Nyolc éves vagyok az utolsó filmben, ami a fejemben játszódik. Semmi pénzünk nincs. A családom nem engedheti meg magának, hogy napi szinten edzésre hordozgassanak. Ekkor hozza meg nagyapám az életemet megváltoztató döntését. Ekkor adja el az öreg Volkswagen Variantját, és a buszjegyeimre költi a pénzét. Minden egyes nap busszal vitt edzésre.

Minden egyes nap, a tömött 410-esen, a dögmelegben, mellettem, keresztül Rión.

Minden egyes nap. Mindegy volt, hogy játszottam, mindig azt mondta nekem:

„Te vagy a legjobb. Te vagy Marcelinho! Egy nap a brazil válogatottban fogsz játszani. Egy nap látni foglak majd a Maracanában!”

Ez a 25 évvel ezelőtti kép 4K felbontásban játszódik a fejemben. Mind a mai napig érzem a buszban terjengő szagokat.

A nagyapám az életét adta az álmaimért.

A barátai folyton azzal idegesítették, hogy szegény, erre mondta válaszul az egyik leghíresebb mondását. Kifordította a nadrágja zsebeit, és azt mondta:

„Nézzetek csak rám. Nincs egy pennym se, de attól még kurvára boldog vagyok!”

Hitt bennem. Társak voltunk.

Ezért sírtam el magam a Liverpool elleni meccs közben, amikor a labda a játéktéren kívülre került.

Minden elárasztott.

Elindult a film a fejemben.

 Nem tudom, hány szezonom lehet még a Madridnál. Egyet azonban megígérhetek – Isten engem úgy segéljen. Mindent ott fogok hagyni a pályán az idei szezonban.

Ahogy a nagyapám mondta: a hajamat, a szakállamat, a bajszomat.

Annyi meg annyi történet húzódik meg a háttérben, amikről senkinek még csak fogalma sincs. Szeretném megosztani ezeket a történeteket, hogy megérthessétek, mi az, ami miatt szenvedünk, mi az, ami miatt nevetünk, és hogy milyen messziről jutottunk el idáig. Rengeteg elmesélésre váró történetem van még. Ezekre még várnotok kell egy kicsit. Hamarosan jön, testvérem. Hamarosan jön.

Addig azonban egyetlen üzenetem van mindenkinek, aki kételkedik bennünk.

A Real Madrid vissza fog térni.

Tedd ki ezt egy poszterre.

Tedd fel a faladra.

Imádkozz hozzá minden este.

Vissza fogunk térni.

Iker Casillas, a finálék ura 2014.05.22. 19:42
A Tíz Európa Kupa 2014.10.16. 19:28
„De először támadunk!” 2017.09.07. 13:22
Teljes menetrend